Szerző Adaptil, közzétéve 16 június 2020
Ahogy a kiskutyák cseperednek, a nevelésük során hozzá kell szoktatni őket ahhoz is, hogy néha bizony át kell őket bogarászni, meg kell őket vizsgálni, és néha ápolni kell a szőrzetüket!
Azt hiszem, vissza kell vonnom azt a kijelentésemet, hogy a kiskutyák élete csupa móka és kacagás.
A legjobb gazdivá válás útján – mintha lenne ilyen díj – a szüleim belebotlottak egy olyan írásba, amely szerint hozzá kell szoktatniuk engem a kurkászáshoz, meg a furkászáshoz. Egyszóval az ápolásom részét képező vizsgálódáshoz. De mi értelme az egésznek, ha egyszerűen utálom? Hogy történhetett ez velem? Azzal nyugtattak, hogy így majd sokkal nyugodtabb leszek az állatorvosnál. Ha tehettem volna, tuti vétózom a dolgot!
Ahhoz, hogy meggyőzzenek, egy már jól ismert, ám mindig hatékony csodafegyverhez fordultak. Jól gondolod: jutifalik és dicséretek. Majd’ belepusztultam, de az ösztönös „jófiúságom” és a jutalomfalatok iránt érzett vonzalmam minden másnál erősebbnek bizonyult. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a jutifaliknak… Jól van na, kutya vagyok, emlékszel?
Szerencsére a szüleimnek jó tanácsadói vannak. Először a fülemet bogarászták át. Megvárták, amíg lenyugszom, nagyon gyengédek voltak, és különösen odafigyeltek rám. Miután átnézték a füleimet, újra emlékeztettek arra, hogy milyen „jófiú” vagyok, és természetesen a jutalom sem maradt el. Az apukám néha-néha belezavarodott abba, hogy a jutalmat adja először, vagy előbb inkább dicsérjen engem, vagy esetleg egyszerre csinálja a kettőt. Nekem igazából mindegy, amíg mindkettőből kijut. Az anyukám persze emlékeztette, hogy elsőnek a „parancsszó” következik, és csak aztán a jutalmazás, hogy jobban elmélyüljön a tudásom. Amikor pedig elegem lett az egészből, nem erőltettek semmit, hagyták, hadd menjek a dolgomra.
Egy kis időbe telt, amíg teljesen elfogadtam kurkászást, de hát ahogy a szüleim is mondják, én egy igazi jófiú vagyok.
„Ez az! Fésülj még egy kicsit!”
Mintha a vizsgálódás és az ápolgatásom nem lett volna elég, a szüleim még eggyel „emelték a tétet”… Lezuhanyoztak engem! Aztán persze le is fényképeztek. Légyszi légy megértő, hogy nem a legjobb formámat hozom a képen:
„Azt mondták, jó móka lesz…”
Végül is nem olyan rossz dolog ez a fajta gondoskodás. Tényleg nyugodtabban viselem a dokit, a szüleimmel is magabiztosabban érzem magam, ráadásul csodásan illatozom egy-egy tusolás után. Miután megszáradok, még jobban nézek ki, mint előtte! Nem vitás, szörnyű édi vagyok, ezt el kell fogadnod!
Érdekelnek Hopszi kutyus további kalandjai? Iratkozz fel blogunkra, és így garantáltan nem maradsz le róluk!
Mondd el a véleményed!
Szeretne feliratkozni blogunkra?