Szerző Adaptil, közzétéve 12 június 2020
„Egy kölyökkutya nevelése olyan, mint egy könnyű séta a parkban!” – Na, ezt tuti nem mondta még senki! Vegyél erőt magadon, és vedd a válladra kiskutyád tanítását következetességgel, sok-sok támogatással és jutifalival felvértezve!
Nem is képzelnétek, hogy milyen sok időt és energiát vesz igénybe egy ember megnevelése! Kiskutyának lenni felér egy teljes munkaidős állással! Ám itt vagyok én, aki minden éjszaka figyelmezteti a családot, hogy sétálnunk kell még egyet! Hiszen ha menni kell, hát menni kell, nem? Nem tarthatom vissza egy egész éjszakán át! Így persze a családom sem zuhanhat álomba csak úgy, de mostanra már meg is tanulták, hogy vannak bizonyos szükségleteim, amelyeket velük ellentétben, én nem tudok elvégezni a vécén, csak odakint a szabadban. És még ők mondják, hogy „neveljük a kiskutyánkat”… Az igazi tanár itt én vagyok!
Az új családomban az a legjobb, hogy az agyuk akár a szivacs: minden tudást magába szív! A közös tréningjeinknek köszönhetően gyorsan megtanultuk, hogy mi a jó és mi a rossz a másiknak anélkül, hogy közben összezavarodtunk volna. Persze még nem ismerjük egymást túl régóta, ezért néha nehéz megtalálni a közös hangot. Próbálok nyugodt maradni, amikor valami olyan egyszerű dolgot gyakorlunk, mint a séta pórázon, de sokszor az idegeimen táncolnak! Tessék, nézd csak meg magad:
„Gyerünk, azt mondtam, a másik irányba megyünk!”
A családom úgy döntött, hogy tanácsot kér a kiképzőtől, akinél a múltkor jártunk. Visszamentünk tehát a kutyasuliba. Meg kell mondanom, először vérig voltam sértve, ugyanis tudomásom szerint nem én vagyok az, aki húzza a pórázt… De ezek az órák végül is remek alkalomnak bizonyultak arra, hogy szocializálódjak más gazdikat, kutyákat és idegeneket megismerve, mindeközben pedig újabb és újabb körülmények között tehettem magamat próbára.
Mostanra már nyilvánvaló lehet, hogy egy igazi laza kölyök vagyok, leszámítva, hogy néha elfogy a türelmem a gazdijaimmal szemben. Éppen ezért a kutyasuliban is szereztem egy csomó új kutya pajtit! Még a tréner is jófej volt! A tanóra olyan szórakoztatónak bizonyult, hogy a nap csak úgy elröppent! Fizikailag és mentálisan is ösztönzőleg hatott, és új dolgokat is elsajátítottam, amelyek csak arra várnak, hogy tovább adhassam őket a gazdijaimnak!
A kutyasuliban töltött idő az új anyukámmal és apukámmal tehát igazán jó móka volt! Egy csomót voltunk együtt, szórakoztunk, és úgy érzem, közelebb kerültünk egymáshoz. És végül, de nem utolsó sorban a jutalomfalatok miatt is imádom a tréningeket!
Az ott alkalmazott módszer neve egyébként „pozitív megerősítés”: ha valamit úgy csinálok, ahogy a gazdijaim szeretnék, vagy jól viselkedek egy adott helyzetben, ott terem valamelyikük, és megjutalmaz vagy megdicsér. Biztosíthatlak, hogy ez tényleg egy jó módszer! Néha sajnálom, hogy nálam nincs jutalomfalat, hogy elismerjem a szüleim erőfeszítéseit, de aztán rögtön eszembe jut, hogy nekik már az is éppen elég örömet okoz, hogy édi vagyok és szófogadó. Igazán hálásak lehetnek azért, hogy ilyen jó kutyájuk van, mint én!
A nap végén a szüleim elvittek még egy utolsó sétára, ahol elvégezhettem a dolgomat mielőtt ágyba bújtunk volna. És még csak könyörögnöm se kellett! Úgy tűnik ezek a tréningek megérték a pénzüket! A séta és a sok-sok dicséret, illetve jutifali után, ami azért járt, mert „jófiú” vagyok, nem esett nehezemre lefeküdni. Nem hiába: a kutyasuli kimerítő tud lenni! Elalvás közben még éppen elcsíptem, ahogy a szüleim pipálgatnak valamit egy listán, és ahogy sejtettem, azt a listát az ADAPTIL-tól szerezték! Nézd csak meg:
Kár, hogy emberek neveléséhez nem adnak ilyen listát…
Érdekelnek Hopszi kutyus további kalandjai? Iratkozz fel blogunkra, és így garantáltan nem maradsz le róluk!
Mondd el a véleményed!
Szeretne feliratkozni blogunkra?